„Igazságot a drámaírásban, igazságot a színjátszásban!”


„Ebben az időben fiatal rendezője volta a Nemzeti Színháznak”, írja Hevesi Sándor 1934-es visszaemlékezéseiben, „több munkakedvvel, mint munkalehetőséggel, s ha voltak is a színpad jövőjébe szárnyaló álmaim és ábrándjaim, nem gondolhattam arra, hogy ezekből bármit is megvalósítsak. És akkor történt – 1903 késő őszén –, hogy eljött hozzám három diák, akik kész tervet hoztak arra nézve hozzám, hogyan lehetne Budapest színházi életében is megindítani azt a fejlődési processzust, amely már Londontól Moszkváig megrázta a színházakat, s amely nélkül a színpadnak okvetlenül el kell csenevészednie, a silány szórakozás síkján továbbtengenie.”

E három diák, Bánóczi László, Benedek Marcell és Lukács György volt, nem sokkal előbb alapították meg a Thália Társaságot egy margitszigeti hajókiránduláson.

A Thália nehéz körülmények közt végezte munkáját, állandó játszóhelyük nem volt, előadásaikat lopott órákban eleinte a Feld-féle Gyermekszínházban, később a Folies Caprice nevű mulatóban és a Várszínházban tartották. Roppant műgondjukra jellemző, hogy 1906-ban akkoriban példátlanul sok, 47 próba után mutatták be Ibsentől A vadkacsát Lukács György fordításában. Drámapályázatot írtak ki, színészképzőt indítottak. A többi színház hamar észlelte, hogy ha anyagilag nem, szellemi értelemben komoly vetélytársuk akadt, sorra szipkázták el a Thália vezető színészeit, Törzs Jenőt például még az előleg visszafizetése után sem engedte el a Magyar Színháztól Beöthy László. Politikai okok is közrejátszottak, hogy a társulat 1908-ban feloszlott: a munkáselőadásaikat rossz szemmel nézte a konzervatív hatalom.

Egyik első bemutatójuk Courteline A rendőrfőnök jó fiú című darabja volt. A sors gonosz fricskája, hogy leleményes hivatali kifogásokkal, a tűzoltósággal összefogva éppen Budapest rendőrfőkapitánya, Boda Dezső volt az, aki a Budapesti Napló egyik cikke szerint „kivégezte a Tháliát”.