A kétszereplős történet az Újszövetség történéseit vonultatja fel. Sőt, előkerül néhány Holt-tengeri tekercs is. Ahogyan haladunk előre, egyre inkább az istent játszó színészeket látjuk. A színészeket, akik olykor valóban hajlamosak istennek (vagy isteninek) képzelni magukat - nem csak a színpadon. Krisztusi Áron és isteni Csaba játszik egymással és velünk: bájosan marakodnak, gonoszan civakodnak. És így van ez a világ teremtése óta. Mindenki játszik, teremt, viselkedik, viszonyul, viszonyít. Így volt ez akkor is, amikor Jézus találkozott Keresztelő Szent Jánossal, az ördöggel, Bertalannal, Jairussal, Júdással, és sorolhatnánk. A történet újra megírja önmagát, és alkalmassá lesz arra, hogy újragondoljuk a hitről, az egymáshoz való viszonyunkról, a színházról alkotott elképzeléseinket. Persze közben kicsit arra is rájövünk, hogy minket sem kísér mindvégig reflektorfény.

Játszunk, megértünk, elfogadunk, szatirikusak vagyunk, nevetni akarunk. Minden bizonnyal jól esik egy olyan tükörbe nézni, amely görbén-groteszkül mutatja a vigyorunkat.