Az ANIMA videót, hangot és bábokat használó színházi installáció. Simon Bauer, Simon Krahl és Rike Schuberty az ember-gép, az alkotó-alkotás, az analóg-digitális analógiáit boncolgatja, végül pedig az emberiség azon vágyát, hogy megalkossa saját képmását.

Szemtől-szemben ember és gép egymásra ismernek. Az ember hisz. De a gépet nem csak alkotója ruházza fel élettel, empátiával, hanem az is, aki nézi. A határok elmosódnak. Kilátásaink a jövőre nézve lehet, félelmetesek, de végül is mi olyan rossz a laboratóriumban doromboló robot fókában? Mi késztet bennünket arra, hogy a lélektelen tárgyakat megszemélyesítsük? A remények kivetülése, az álmok és félelmek vagy egyszerűen egy másik létezésének a ténye? A gépek már uralnak bennünket: ismereteket szereznek rólunk, segítségünkre vannak birtokukban lévő adatok felhasználásával. De van ebben még egyensúly?

A színpadi történéseket egy válaszfalként működő képernyő mutatja meg vagy éppen rejti el. A nézők szanaszét ülnek, és közlekedhetnek a teremben. A szórt hangzás lehetővé teszi a hangok háromdimenziós érzékelését. A tér maga is élettel teli performerként működik, mint egy meghibásodott holodeck, ami egy üres doboz és a lehetőségeket rejtő lenyűgöző tér között váltakozik. Önálló akaratot és elidegeníthetetlen intelligenciát feltételez, hogy a tér neurotikus főszereplővé válik, aki saját magával lép interakcióba és folytat belső monológot, és képes az emberi érzelmek széles skáláját produkálni.