Három román fiatal, Madalina, Voicu és Bogdan Írországba, álmaik földjére emigrálnak.
Véletlenül egymás mellé sodródnak Dublinban, és már nincs visszaút. Úgy érvényesülnek választott hazájukban, hogy közben “újrateremtik” az elhagyott román valóságot saját maguk számára. Önmaguk és Románia elől nincs menekvés. Gianina Carbunariu, a kortárs román színház egyik legfontosabb alkotója, aki rendhagyó darabjaival és rendezéseivel a mai román valóságról ad őszinte, felkavaró képet. Carbunairu és a bukaresti Teatrul Mic, a kortárs román színház kiemelkedő alkotóműhelye, először vendégszerepelnek Budapesten.

\"Mady: Az első kettő… román volt. Könyörögtem nekik, hogy ne, hogy én is olyan vagyok mint ők, hogy román vagyok. Az első azt mondta. „Annál jobb, a román nők kefélnek a legjobban, na, gyerünk, mert telik az idő.” A másik megértőbb volt. Azt mondta „Sajnálom, nem tudtam mi a helyzet, fizettem és jöttem, hát ez van.” Azután meg bepanaszoltak a Voicunál. Ordítottam, öngyilkos akartam lenni, Voicu begurult és elővette a kést. Itt a vágásnak a nyoma. A jó magaviselet jele. Azóta rájöttem, hogy ez van, nincs értelme panaszkodni. Sokáig vigyáztam, hogy ne vegyék észre, érted… míg az egyik vendég fel nem húzta a blúzomat… „very sexy”, mondta… mármint a sebhely. Azután már mindenkinek megmutattam. Csak úgy, a művészi benyomás kedvéért…\"
(részlet a darabból, fordította: Csűrös Réka)


„Gianina Cărbunariu előadása felforgató. Erőteljesen nyilvánul meg benne egy olyan valóság, amelyben senki sem ártatlan áldozat: mindenki HÚSEVŐ természetű, és egy jobb helyért harcol a nap alatt. Színpadra állítani a megcsalatkozott remények Romániáját – ez talán az egyetlen módja, hogy önmaga megmentésére késztessük a társadalmat, amely nemzeti színű nyomorban tetszeleg. A gyerekkor nélküli, bajnok tornászlányok országa, az életfogytiglan munkanélküli, szorgalmas diákok országa, az „idegeneké”, akik gyereket csinálnak az állampolgárságért cserébe, azoké, akiknek, „ha a kép beszélni tudna / (...) / a tiéd bizonyára / azt súgná a keretből: / Nem az vagy, aki lenni szerettem volna”, az itt és most Romániája a madybaby...-vel kiköveteli és megszerzi magának a jogot, hogy egy új generáció tekintete formálja újjá.”
(Iulia Popovici, Ziua, 2004. november, fordította: Boros Kinga)


„Mi történik azokkal, akik képtelenek a kegyetlen és kiborító Romániában élni, ezért elhatározzák, hogy mindörökre elmennek és új identitást választanak maguknak egy jobb világban? – ez az előadás alapkérdése. Mi több, mi történik, ha Románia nyomodba ered, bármilyen messzire is futnál, mint egy kitartó, a valóságnál is valóságosabb rémálom?
Úgy gondoljuk, hogy csak a megélt valóság felvállalásával, a társadalmi és politikai tétet mellőző esztétikum kényelmes búvóhelyének elutasításával szólíthatók meg és szólaltathatnak meg hitelesen és közvetlenül azok, akiket a színpadon megjelenítünk: az emberek, akik 2004-ben Romániában élnek, és akik elhatározták, hogy ideje többé nem itt élniük.”