A "Last Man in Graz" az első állomása egy európai vándorprodukciónak, amely többek között Mainzban és Lipcsében is vendégeskedik majd, mindig a helyi színészek részvételével. Ennek megfelelően egyszerű a díszlet (Balázs Juli): néhány szék, egy vászon, a kötelező élő-kamera és néhány hangszer a zenei betétekhez.

 

A show, amelyre a grazi Faust, Jan Thümer élénkpiros moderátor-overallban hív meg, ugyan a színházban zajlik, de esztétikáját félreérthetetlenül a magántelevíziótól kölcsönözte. Ennek megfelelőek a nagyobb témák: játékos, gyors, mértéktelen és nem mindig koherens. A totális rendszerek pátoszteli masírozásai, a kaka a színpadon, a koszovói kislány szomorú éneke, a globalizációkritikus tömegek utcai harcos folklórja, vagy a biztos stílusban animált retro-grafika, amely a világon valaha felrobbantott atombombákat mutatja: minden csinos adagokban kiporciózva és problémamentes televíziós fogyasztásra előkészítve. Fő, hogy látványos legyen!

 

A műsorfüzet szerint a játék ilyetén elrendezése „a modern társadalom metaforája”. Aha. Tehát: tempó! hangerő! erőfeszítés! A politikum mint látványosság! A szociális pontverseny! Ha ez Bodó Viktor felismerése ezen az estén, az még az utolsó grazi embert se csalogatja elő a kemencesutból. Azt, hogy a háborúk és a menekült-katasztrófák ma inkább kontextustól megfosztott tévéhírcímekként hatolnak be a nyugati ember tudatába, azt már régen elmagyarázta nekünk Jean Baudrillard. És a Big Brother-logika a kiszavazásosdival, amíg csak egy marad, társadalomkritikai hasonlatként jócskán lerágott csont.

 

Az áporodott benyomást erősíti a rendezői összekapcsolások és kontrasztok egyfajta együgyűsége. A géppuskatűzre Bodó heavy metalt vág be, a katonai masírozásra focidrukkerek kórusait. Egy brutális megerőszakolási jelenet után egy cukros-édes "I wanna be loved by you"-t intonálnak, és az „alkossatok közösséget” utasításra a színészek – kitalálták! – zümmögő Internacionálét szólaltatnak meg, amelyet közvetlenül a Beatles-klasszikus Help követ…

 

Érdekes lesz viszont az előadás azokban a percekben, amelyekben a társadalomkritikát nem ilyen plakátszerűen asszociálják oda, hanem börleszk-módon megmaradnak a vetélkedő-valóságshow-műfajon belül. Akkor ugyanis, amikor a versenyzők elszánt komolysággal és nagy erőbedobással megpróbálnak abszurd, vagy a néző számára érthetetlen „játékszabályokat” betartani. Mint például abban a szavak nélküli harci koreográfiában, amelynél abszolút érthetetlen okból egyik játékos a másik után esik ki. Vagy amikor egy fokozatosan egyre gyorsabban járó időszámláló ellen küzdenek. Vagy végül a gyertyaúsztató játéknál, amelyben egy óriási fólián víztócsában úszó mécseseket mozgatnak – ez az egyensúlyozó akció soha nem kiszámítható és befolyásolható előre. Egy ilyen játékra sem felkészülni nem lehet, sem biztosra menni benne. Csak előbb-utóbb kimerülten feladni.

 

Nachtkritik (Leopold Lippert) - az eredeti cikk

(fordította: Veress Anna, Róbert Júlia)