„Mostanában történt, hogy – egy közelebbről meg nem nevezett intézményben –, volt szerencsém megfigyelni egy ma már meglehetős ritka foglalkozást űző úriembert; mi több; szakmájának egy színvonalas fortélyát is elleshettem tőle. Az úr liftkezelő volt. Bár reggel volt még, nyolc óra, de már igencsak unott arcát mutatta nekünk; szótlansága és erőltetett közömbössége mögött azonban meg-megcsillant az utálat zöld szeme, amellyel mindannyiónkat a pokolba kívánt. Egy sámlin ült a nyomógombokkal szemben, amiket ebből a távolságból elérni nem lehetett, csak akkor, ha felállt. Ehhez viszont nem volt kedve: egész nap ültéből felállni, a kívánt emelet hívógombját megnyomni, visszaülni, megint felállni, és így tovább; brrr! Ezt az akadályt leküzdendő – és itt a fortély –, rendszeresített magának egy kartonlapot; egy egyszerű doboz keskenyebbik hajtóját tépte le, és ezzel nyomogatta a gombokat. Tanúsíthatom, hogy nem egyszeri ötlet volt ez a részéről, mert ezek után többször is jártam ott, és mindig ezzel a papírlappal operált. A szolnoki Szigligeti Színház előadásában, a „Lift” –ben, ugyancsak szerephez jut egy liftkezelő. Minthogy sokan mások is. Tízen kényszerülnek egymást elviselni egy pár órán keresztül egy kicsinyke liftben összezárva, amely egy műszaki hiba miatt elakad ég és föld között. Tíz, egymásnak teljesen ismeretlen ember, akik mind a toronyház legfelső szintjén tartandó „Magányos Szívek Bálja” rendezvényre igyekszik, vergődik egy újságcikk jóslata, egy bankrablás, és egyéb „más bűncselekmények” szorításában. Az elszabadult gépezet által életük legizgalmasabb utazásán vehetnek részt, akaratukon kívül.” ( Mészáros István)