Elementáris erejű dráma, amely fiatalos szertelenségével, vad őrjöngésével  ma is óriási  hatással lehet a közönségre. A dráma mannheimi ősbemutatóján, 1782. január 13-án egy egész nemzedék ismert benne elfojtott sérelmeire és vágyaira.

Schiller: Der Verbrecher aus verlorener Ehre.

(Aki elvesztette a tisztességét, és bűnözőnek állt.) 1786.

rövidített változat

Nincs az emberi szívnél egyszerűbb és bonyolultabb szerkezet a világon. Ugyanaz a képesség vagy jellembeli vonás számtalan formában létezhet. Teljesen hétköznapi hajlamok számtalan különböző jellemet és cselekvést szülhetnek. Többnyire e hajlamok birtokosa ezekről a lehetőségekről mit sem sejt. Ha az emberi jellemet hajlamai és ösztönei szerint osztályoznánk, igencsak meglepődnénk azon, hogy egyes emberek, akiknek rossz hajlamait a szűkösre szabott polgári világ és a törvény adta szigorú keretek nem hagyják érvényre jutni, ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a történelem legrettenetesebb gyilkosai. Minden nagy bűncselekményt egy hozzá mérten nagy erőirányít. Az emberi mohóság és nagyravágyás már a hétköznapi indulatok gyönge fényében is jól láthatóan megmutatkozik, hát még, ha erőszakos szenvedéllyel párosul. Olyankor szinte kitüremkedik, harsányan hirdeti magát és hatalmasra dagad.

Megvizsgáltuk a Vezuv földjét, hogy a kitörésekre magyarázatot találjunk, de vajon mi okozza az emberi természet kitöréseit?

Látjuk a szerencsétlent, aki abban a pillanatban, amikor elköveti a bűncselekményt és amikor megbűnhődik érte, épp ugyanolyan ember volt, mint mi, mégis idegen lénynek látjuk, akinek az ereiben a miénktől különböző vér csörgedezik, és akinek az akarata más szabályoknak engedelmeskedik, mint a mi akaratunk. A sorsa épp ezért alig érint meg minket, hiszen együttérzést csak a hasonló veszély átélése képes a tudat sötétjéből előcsalni, és mi túl messze vagyunk attól, hogy bármilyen hasonlóságot véljünk felfedezni. Kapcsolat hiján a tanulság elveszik, és a mű ahelyett hogy a fejlődésünket segítené, meg kell elégedjen kíváncsiságunk nyomorult kielégítésével. Tehát a műnek ha ilyen babérokra tör a következő két metódus közül kell választania: vagy az olvasónak/nézőnek kell a hős hőfokára hevülnie, vagy a hősnek kell az olvasóhoz hűlnie.

Vajon a bűnözőnek, akiről most beszélni fogunk, lett volna-e joga arra, hogy a megbocsátás szellemére hivatkozzon? Ha boncasztalon vizsgáljuk meg a hajlamokat, amiket birtokolt megenyhülünk-e vele szemben?

Fordította: Gáspár Ildikó