Janó Manó, festő és az Ő játszótársai gyönyörű csodákat varázsolnak:

"Játsszuk azt, hogy erdő vagyunk,

Zöld levélből van a hajunk,

Testből testbe száll a lélek,

Ami holt volt, vígan éled."

Gomba, virág, lepke, béka lesz a játszótársakból, a tárgyak életre kelnek.... A festő viharos szelet fúj, s a szél letöri Ágacskát a fáról... Kacsák totyognak be hápogva, Pösze egér fúj harcias indulót, mindnyájan futnak, lebegnek, elbolondoznak Ágacskával, aki nagyon-nagyon szeretné tudni, hogy voltaképpen ki is ő. Nem virág, nem gomba, nem lepke, nem ember és nem is kacsa, hanem kicsoda? Ágacska nem nyughatik, egyre csak vádorol - vándorol, egészen addig, míg meg nem tudja, kicsoda is ő. Végül Janó Manó árulja el neki, hol a helye a világban, és mondja, hogy: "Együtt hisszük és együtt álmodjuk az életet! Légy az, ami vagy; Ágacska, mert az öreg platánfa csak akkor él tovább, ha te visszatérsz. Hív téged, vár téged." És Ágacska visszamegy az erdőbe...