erdi a Stiffeliót a Luisa Miller (1849) után és a Rigoletto (1851) előtt, illetve részben vele párhuzamosan írta. Ekkoriban tervei között szerepelt a Lear király megzenésítése is, ám Salvatore Cammarano nem készült el időben a librettóval az 1850 őszi bemutatóhoz, így a Stiffelio premierjét hirdették meg. A cselekmény alapjául a francia szerzőpáros 1849-ben bemutatott (tehát igencsak friss) drámája – A tiszteletes, avagy az Evangélium és a családi tűzhely – szolgált. Az opera premierjét 1850. október 16-án a trieszti Teatro Grandéban tartották.

A Stiffelio kapcsán két dolgot szokás kiemelni. Egyrészt azt, hogy Verdinek ez az első olyan operája, melyet a cenzúra már a bemutató előtt megcsonkított, így dramaturgiailag helyenként értelmezhetetlenül került színpadra (a lelkipásztorból laikus testvér lett, a zárójelenet nem játszódhatott a templomban, és nem szerepelhettek benne a Biblia szavai) – ennek ellenére nagy sikert aratott. A másik az, hogy Émile Souvestre és Eugène Bourgeois drámája eleve nagyon gyenge alapanyag.

Verdi az ötvenes években többször próbálta a darabot eredeti formájában színpadra vinni, majd a sorozatos kudarcok után úgy döntött, a zenei anyagot és a cselekményt egyaránt „transzponálja” a 13. századi Angliába – így született ugyancsak Piave librettójára az Aroldo című négyfelvonásos opera, melynek bemutatójára 1857. augusztus 18-án Riminiben került sor, szintén nagy sikerrel, hogy aztán lekerüljön a repertoárról, és a tökéletes feledés homályába vesszen.

Híresebb Verdi-operák kapcsán is felmerül, később – amikor már lehetett volna – a szerző miért nem állította vissza a művet a cenzúrázás előtti állapotra. A Rigoletto esetében erre alighanem az a válasz, hogy a máig ismert változatában is úgy jó, ahogy van, zeneileg és dramaturgiailag egyaránt. A Stiffeliónál azonban ez az érvelés értelmetlen: a mű eredeti formája az 1960-as évekig lapult a nápolyi konzervatórium levéltárában, az Aroldo pedig már Verdi életében a legmellőzöttebb operák közé tartozott, dramaturgiailag úgy rossz, ahogy van, és zeneileg is (noha egyes részletei tökéletesedtek) az átdolgozás során sokat veszített eredetiségéből. Ezt alighanem Verdi is tudta.

A Stiffelio szokatlan cselekménye ugyanis szokatlan zenei megoldásokat eredményez. Konverzációs stílusával a Traviatát előlegezi, a második felvonás bevezetője, kvartettje telitalálat, a zenei érzelemkifejezés az előző Verdi-műveket jócskán meghaladja.

Történelmileg érdekes, hogy egy ennyire jámbor cselekményben mit kifogásolhatott a trieszti osztrák cenzor 1850-ben – de alighanem bármit, amin fogást talált. Az 1848-49-es forradalom leverése (mely az egységes olasz nemzetállami álom átmeneti kudarca is volt) után egy friss, francia darab eleve gyanúsnak tűnt, a protestánsok, a protestantizmus pozitív ábrázolása szintén nem volt kívánatos, a házasságtörés mint központi téma ugyancsak támadási felületet adott. Ettől Émile Souvestre és Eugène Bourgeois drámája persze még nem lesz jó mű. A témaválasztás mégis érdekes: mutatja, hogy Verdinek mennyire elege van a konvencionális librettó-témákból, s mily lázasan keresi az új alapanyagot, mely őt is új zenei nyelv kidolgozására, a cabaletta-stílus meghaladására ösztönzi. Ez a Stiffelióban csak részlegesen sikerül, az ötvenes évek következő három operájában – a Rigolettóban, A trubadúrban és a Traviatában – annál tökéletesebben. A híres Verdi-kutató, Julian Budden szavait idézve „ha a cenzúra miatt a szerző nem írta volna át a művet egy sokkal kevésbé kielégítő formában, akár máig is repertoárdarab maradhatott volna”.

A Magyar Állami Operaház mostani bemutatója megteszi az első lépést a Stiffelio rehabilitációja felé.