„A globális értékanarchia, amelyen mit sem segített a koncentrált militarizmus. A tragédia színtere összezsugorodott, míg jelentésköre tovább tágult. A falu méretű ős-Róma „közügyeiben” a modern világpolitika önmegosztó mechanizmusát figyelhetjük meg működés közben; azt láthatjuk, hogy a kiszolgáltatott tömegnek és a szolgálat hősének egyaránt életszükséglete az Ellenség, a nagy fantom, melyet kénytelen (akár önmagából) megteremteni, hogy elidegenedett, gyökértelen létének alkalmi célt és értelmet adjon. A Coriolanus a néven nevezett személytelenség – a tömeges és magános frusztráció – tragédiája. Főszereplői a Névtelen Civilitás és vele szemben a közellenséggé egyénített Ismeretlen Katona, akit mindenki más néven hív, mert hiába szerzett nevet magának, ha meg akarja tartani, meg kell csúfolnia, el kell veszítenie…

Anakronisztikus beállítás? Meglehet. Coriolanust már csak azért sem muszáj mindenáron időhöz kötnünk, mivel sohasem élt. A római hősmonda a köztársaság őskorába helyezi. Marcona alakja egyébként, ahogy a londoni színen feltűnik, egyben-másban meglepően hasonlít a késő császárkori Titus Andronicushoz, az első Shakespeare-tragédia címszereplőjéhez; mindkettőben groteszk módon elegyedik a primitív és a dekadens. A kiegyensúlyozott Plutarkhosz mindenesetre összefüggő élet- és jellemrajzot kerekített ki a kaotikus Coriolanus-hagyományokból. Eszerint Caius Martius (i. e. 525-i. e. 488) már kamaszként az elűzött király párthíveit kaszabolja, majd az ellenséges volszkokkal vívott háborúkban érik férfivá; i. e. 493-ban elhódítja tőlük Corioli városát, s innen nyeri megtisztelő melléknevét. A patríciusok konzulnak jelölik, de népellenes magatartása miatt a tribunok bevádolják, s a plebejusok szavazata száműzetésre ítéli. Átáll a volszkokhoz, sereget vezet Róma ellen, s már-már beveszi a várost, amikor anyja könyörgésének engedve letesz bosszútervéről, méltányos békét köt. A sikereire féltékeny és reményeikben megcsalatkozott volszkok összeesküvést szőnek ellene, s a népgyűlésen megölik…

Shakespeare a mesét készen találta a Párhuzamos életrajzokban, ahonnan készségesen merítette római tárgyú tragédiáinak nyersanyagát. És éppoly szabadon átértelmezte a koncepciót, ahogy korábban is megtette, a Julius Caesar-ban, az Antonius és Kleopátrá-ban. Plutarkhosz a „római jellem” archaikusan kezdetleges változatát írta le, a sértődékeny bajnokot, aki képtelen politikussá civilizálódni. Shakespeare ezzel szemben nemcsak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is olvasott, s így másféle Coriolanust képzelt maga elé. A bajnokból kibontotta a versenyzőalkatot, s ezt mintázta meg, mint egy hősietlen világ egyetlen lehetséges hősét. A monomániás kötelességtudattól űzött teljesítményembert, akit az tesz sebezhetővé, hogy sohasem tudhatja, kik milyen mennyiségekkel mérik a minőséget. A diszkvalifikált világrekordert… a félreállított középcsatárt… Hogyhogy? Mi köze lehetett Shakespeare-nek a modern idők sportőrületéhez?

Úgy tűnik, volt valami; különben nem lenne a Coriolanusban bemutatott mérkőzés olyan provokatívan sportszerűtlen. Shakespeare épp eleget versengett – előbb szerzőtársaival, majd mindinkább önmagával – ahhoz, hogy rá-érezzen a verseny tragikumára, hogy megsejtse a célba érés céltalanságát. Nem mintha vereségtől kellett volna tartania. Coriolanussal ellentétben ő univerzális színész is volt, minden helyzetben elő tudta magát adni, kiszolgálta a kegyosztó közízlést, megszolgálta a tapsot. Amikor negyvennégy évesen körülnézett a pályán, nemigen láthatott maga mellett veszedelmes versenytársakat. A kötözködő Ben Jonsont barátjának tekinthette, a simulékony Beaumont-t és Fletchert tanítványának. Többen is követték példáját; azt írhatott, azt csinálhatott, amit akart. Akár ott is hagyhatta volna a színházat, ki is szállhatott volna a versenyből.”

Géher István: Utószó, in: Coriolanus

(Európa Könyvkiadó, 1989.)