A Hárman a padon című dráma védőbeszéd a társadalom perifériájára szorult öregek ügyében. Hősei három „fölösleges” ember, három nyugdíjas, akik életük már-már elveszett értelmét az egymásért való aggódásban, az egymással való meleg emberi szolidaritásban találják meg.

„A színpadon három idős ember beszélget két órán keresztül. A drámai produkció lényege itt nem az öncélú játék, hanem a szókimondás öröme, a vallomásé…A színésznek nem kell mást tennie, mint a kitűnően megírt szöveg sodrására bíznia magát. Ez az előadás egyetlen színészi teljesítményt – talán a legnagyobbat – követeli a művésztől: a feltétlen őszinteséget…” - Farkas István rendező gondolatai

„ A volt nyomdász és a volt számvevőszéki tisztviselő beszélgetése a padon nem kínál eseményt. A darab mégis cselekményekre épül annyiban, amennyiben a két magányos öregember egymáshoz közelítő vonzódása megmozdítja sivár életük érzelmi állóvizét.” – Implon Irén, Fáklya

„Két öregember napi sétáját végezve megismerkedik és beszélget. Aztán jön egy vénkisasszony, keresi az egyetlen hozzátartozó élőlényt, a macskáját, megismerkedik az öreg emberekkel, s néha beszélget velük. Hogyan lesz ebből dráma?Úgy, hogy itt a dráma nem a helyzetből, nem a viszonyok alakulásából kerekedik ki, hanem abból, amit a szereplők elmondanak magukról, illetve abból, amit a másik kettőével összevetve jelent az életük…Semmi fontos, semmi érdekes nem történt, amolyan közönségesen köznapi életek voltak, kisemberek kisszerű harca a család eltartásáért, az áhított nyugdíjért, mégis elfogyott kinek-kinek az élete, anélkül hogy észrevette volna. Az egyéni életek végső csődjéből így lesz társadalmi jelenség, az öreg emberek magára maradásának szomorú tényéből pedig társadalmi probléma.” – Gyöngyösi Gábor, Utunk