Egy isten háta mögötti faluban egyedül neveli autisztikus gyermekét egy anya. Az élet a falusiak számára kilátástalan. Keveseknek a német vállalkozó által megvásárolt kőfejtő ad munkát, a többség viszont a kocsmában, vagy a portája előtt ül és vár. Vár a holnapi napra. Él. A Gézagyerek életében viszont egy nap megtörténik a csoda. Munkát kap a kőfejtőben. Feladatot, amellyel bebizonyíthatja, hogy ő is ér valamit, hogy ő is „rendes” ember, nem pedig „hibás”. Ül a szalag felett, és nézi a köveket. Azt, hogy „rendesen mennek-e a kövek”. Ha baj van, meg kell állítania a szalagot. De „nincs baj”. Sosincs baj, s ő csak néz, és nem csinál semmit… A darab – amellett, hogy rákérdez: mit tesz és mit nem tesz értünk vagy velünk az Isten – a bennünk és körülöttünk lévő egyformaságról, az élet monotonitásáról, abszurditásáról, emberi sorsok beszürküléséről beszél. Költőien, hol humorral, hol pedig szívszorongató keserűséggel.

„A költői színházban hiszek. Hiszem, hogy a színpadi térben és időben mindennek jelentése van, akár tudattalan jelentése. Minden képkocka, amit a néző érzékelhet, láthat egy-egy előadás alatt, ezernyi és ezernyi információt hordoz, hordozhat. Érzelmeket ébreszt és gondolat-sorozatokat indít el. A színház nekem elsősorban érzelmek és gondolatok társítása. Persze történeteket mesélünk így, úgy, amúgy, de a lényeg mégiscsak annak a fajta színházcsinálásnak a megtapasztalása, amely a világot gazdagnak, az embert bonyolultnak, a művészetet pedig e gazdagság és bonyolultság közvetítőjének tartja.” Rusznyák Gábor