idám szellemidézésre hív bennünket Huszti Péter a Madách Stúdióba. Négy évtizede játszik és rendez a Madách Színházban. Láttuk őt mint Othello barátságából kilökött Jágót, ahogy elégtételért kiált. Láttuk siheder Peer Gyntként vad meséket hazudva Aase elszállni készülő lelkébe, láttuk Cyranoként Rostand-ábrányidallamos soraival érzéseiről vallani és Hamletként vívódva, az apja meggyilkolása miatt tervezett bosszúállás módján. És láttuk Dor Armadóként és mit Böffen Tóbiást, Zsigmond császárt és Lear királyt. És folytathatnánk a sort…
Ezen az estén Huszti Péter nemcsak saját szerepeiről vall, hanem volt játszótársait is megidézi, akik, mint minden valaha a földön élt ember, sárból, napsugárból, jóból, nagyszerűből és kisszerű, esendő lélekből vannak összegyúrva. Tolnay Klárit idézi, ki idősen lelte meg a harmóniát kora és szerepei között, Pécsi Sándort hívja, a mindent gyűjtögető, bölcs komédiást, Mensáros Lászlót, az alkalmi főorvos urat, a hivatásos beteglátogató Feleki Kamillt, a mindig „rosszalkodó” Kiss Manyit, az örökké küszködő, lázban égő Timár Bélát, Kalocsay Miklóst, Ternyák Zolit. És még sok mindenkit, akit láttunk, ismertünk, szerettünk a Madách Színház színpadán.