…szeretem az árnyékot és a homályt…

…a vér maga az élet…”

„A Drakula címmel a háttérben elég megmutatni egy vörös tócsát ahhoz, hogy végigfusson a hátunkon az ismerős (mégis idegen, mert meghatározhatatlan) hideg, ami hatalmas szabadságot biztosít a képi elemekkel játszani szerető rendezőnek. (...) A rendezői tehetség és a dramaturgi lelemény (a jó témaválasztás) mellett a színészek zseniális játéka az az utolsó csepp, amitől az előadás az („újabb-kori”) Urbán-színház esszenciájává tud összeállni.

Urbán Drakulája (...) a nyers félelmeket emeli ki a Drakula-mítoszból. A test határainak megsértésével és az élet határainak megsértésével érzett szorongásokat idézi meg anélkül, hogy történetbe ágyazással meg próbálná magyarázni ezeket. A lét peremének kitapogatásával járó borzongást nem szavakkal, hanem anyaggal, sárral és hússal éri el. (...) Úgy találkozik a Drakula-téma Urbán színházával, mintha afféle történet alatt futó történetként mindig is ott lett volna (a vizes, véres, halas jelenetekben), és ami most végre felszínre kerül.”

Kérchy Vera