Saját bűnössége elől senki nem menekülhet. Tetteink az ajtó mögül leselkednek, a kandalló hamvában bújnak meg, az ablakban tükröződő arcképünkből néznek vissza ránk. Beszélhetünk, vagy hallgathatunk, bűnösségünk tudata úgy akaszkodik ránk, mint valami átázott kabát. Hogyan tudnánk találkozni egymással enélkül az állandó penészszag nélkül? Megpróbáljuk kinyitni az ablakokat és kiszellőztetni mindazt, ami visszahúz. Felmosni a padlót, elégetni az előérzeteket. Kiáltással elűzni a jó és rossz szellemeket. Rohanni, míg kifogy belőlünk a lélegzet, a gondolat. Majd hátunkra venni a másikat – őt, akit szeretünk –, mint egy zsákot, hogy feloldozzuk őt is.



Halál mindarra, ami nem engedi találkozni a szerelmeseket. Ez Rebekka. Rosmersholmon pusztítást visz végbe. Azért, hogy találkozhasson azzal a férfival, akit kiválasztott. Megbánás nélkül… De nincs felejtés, sem menedék annak, akit a bűntudata üldözőbe vett. Rosmersholmon, Isten hatalmas házában, ő és Rosmer az eredendő, az ártatlanságot elvesztett, örökkön üldözött pár. Szerelemmel, de hit és bizalom nélkül vergődnek úgy, mint két madár, aki szembenézett a halállal. Folyton a feladás határán. Törött szárnyú madarak. Kroll csupán Isten pálcája, aki megpróbálja visszahozni őket az atyai uralom alá, arra emlékeztetve, hogy elmenekülhetsz bár, de igazán elbújni sosem tudsz.

Ioana Mălău