"A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk...a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat.

A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Viziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafi as alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.

A vendéglátón, a szenátoron időnként még átütnek az igényesség, a műveltség foltjai. Nem bírja a Viziorgonás útszéli trükkjeit, összeveszik vele. Pedig voltaképpen ő a legsárosabb: a rémes Himnuszt ő írta, és nyerte meg a pályázatot a legaljasabb módon. Igen, mert ő szereti a zenét... Neki vannak eszményei. Imádja a Birodalmi Dalnok címet, miközben tudja, hogy botfülű.

Elsőnek a Kuplerosné veszi észre, hogy valami furcsa hangulat, emanáció, bűvölet terjeng a helységben. Lassan a Viziorgonás is "hall valamit". Kuplerosné hirtelen visítva mutat a szép rabszolgára: a "bűvölet" belőle jön!

...Szenátor nem hall semmit - N.B.: süket! De azért rákérdez a nevére... "Orfeusz", így a gyarmatárú. A szenátor elsápad, ismeri a mitológiát..."