Ez a bekezdés még akkor íródott, amikor azt hittem, hogy valami nagyon okosat írhatok az előadásról. De nem. Be kell vallanom, hogy nézőként néztem végig – rajongással. Nem hittem volna azt, hogy magyar rendezőtől ilyesmit lehet kapni és tapasztalni a közeljövőben. Ezt a fajta szabad, nézőre fókuszált, improvizatív és egyszerre szöveghű nyelvezetet kifejezetten kellemes volt a saját anyanyelvemen hallani. Montenegrói, szerb és legfőképp szlovén előadásokhoz hasonlítanám, amelyeket az elmúlt évek alatt színházfesztiválokon láthattam.

Az előadás megteremtette azt a biztonságos közeget, hogy beleélje magát ez a diák is, akinek most róla kellene írnia. Helyenként grandiózusan látványos jeleneteket, máshol meg egyszerűbb, nyers pillanatokat láthatunk. Ezek között másodperctöredéknyi szünet van – akár egy fényváltással átrántja a nézőt egy teljesen más hangulatba az előadás. Nagyon performance-hangulatúak a tömegjelenetek. Rengeteg elidegenítő elem van, például belekáromkodás a szövegbe, kikacsintás a nézőkre bizonyos utalások alatt, sőt, a technikai csapat is időnként beszólogat, sörösdobozt bont meg csipszet eszik.

Nincs különösebben megtervezett díszlet – az adott színpad csupasz hátsó falához igazított helyszínünk van. Az előadásban kevés ki-be járás van, és akkor is jobbára azért, hogy kelléket hozzanak be a térbe. A szereposztás éppen nem játszó tagjai kottatartók mögött ülve követik végig a történetet, és időnként hanghatásokkal, zeneszóval, rövid replikákkal járulnak hozzá az előadáshoz.

Bodó Viktor a nézőtér közepén lévő lépcsősorra ülve figyelte a színpadot és a nézőteret egyaránt. Az ő jelenlétét követni is élmény volt. A szakmai beszélgetésen azt nyilatkozta, hogy nem szereti az unatkozó nézőt, ezért használ rengeteg impulzust. Ezért ezer köszönet jár: nem csak a felnőtt közönség van ily módon tekintetbe véve, hanem a figyelemzavaros ifjúság is.