Van gyöngyhalász, aki lemerül az óceán mélyére és kagylót keres. Hosszú percekig a víz mélyén marad. Életét kockáztatja az értékért, amely majd másokat díszít. Van gyöngyhalász, aki másfajta gyöngyöt keres. Gyöngyét a léleknek. Lemerül a végtelen lélekóceán legmélyére, keresi, amiről tudja, hogy csak az övé lesz. Lemerül érte. Kockáztat. Keresi az igazat, és ha megtalálja, felszínre hozza. Létezik ilyen gyöngyhalász is.
„Nem ismerem a tengert. Soha nem fogtam puha, sós kezét. Csak az álom moraját ismerem. Ragyog a hold és hömpölyög az ár. Csak ezt a tág belégzést ismerem, ahogy a mélyben készülődik, a tüdő tágulását, a sejtek és a véredények tágulását, ahogy a nyugalom föltornyosul, a mozdulatlanság megindul - nem ismerem a tengert, csak ezt az áradást, ahogy a szikkadt homokot elönti, ahogy hab habra csap, tajték tajtékra fodrozódik, hullám hullámra hull - csak ezt, jégmadarak ringását, sirályok zuhanását, vajúdó vemhek tornyosodó feszülését - nem ismerem a tengert, csak az álom moraját ismerem, ahogy az ár tetőfokán kicsap a tenger, az apályt ismerem, a hanyatló hullámokat, hátráló fodrok csillámos taréját, szikkadó fövényen rákok rémült rángásait, tengeripókok színeváltozását az ollós iszonyatban, haldokló moszatok gyűrűjében kocsányszemű hüllők agóniáját, s a pánik mocsarának közepén a fodros kagyló rózsaszín csodáját, akár egy asztal bársonyán, akár egy bársonyos tenyéren, és benne zúg a tenger.” (Rónay György)