Páskándinak a Magyarországon 1971-ben bemutatott, majd 1973-ban kötetben is napvilágot látott drámáját olvasva szembetűnő, mennyire aktuális. S mai érvényessége nem a történelmi helyzetek analógiájában, még csak nem is időszerűnek látszó társadalmi-politikai áthallásokban érhető tetten, hanem sokkal inkább az időtlennek látszó emberi élethelyzetek lelki-morális aspektusában. Bár a Dávid Ferenc-i történetben egy XX. századi szovjet típusú diktatúra analógiája sejlik fel, s tudható, hogy a dráma mögött az író nagyon is „életes" valóságélménye, az '56 után a Duna-deltában eltöltött kényszermunkatábor fél évtizede húzódik meg – és a Vendégség ennek az életélménynek a lelki lenyomata –, valójában a mai néző számára izgalmassá és fontossá azért válik a mű, mert drámai erővel képes felvetni az önbecsülés megtartó erejének fontosságát és az „embernek maradni" erkölcsi parancsának máig ható érvényességét.
Az előadás nem történelmi drámaként tekint a Páskándi-műre, hanem sokkal inkább úgy, mint „modell-drámára", amely a szerepek matematikai képletrendszerében fogalmazza meg az emberi magatartásformákat és azok változásait. Arra koncentrál, milyen nyomot hagy az egyes emberen a hatalommal való találkozása, s hogyan alakítja ez a találkozás az emberi viszonyokat.
Miközben az előadás a szöveg szintjén a hitbéli értékekről beszél, valójában a hatalom rendszerszerűségéről szól, amely megsemmisíti az embert. A megsemmisülés útjába egyetlen dolog állhat: a tetteinkért való személyes felelősség felvállalása. A legnehezebb vállalás, mert azt a kérdést veti fel: felülírhatja-e az egyes ember a rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlennek látszó sorsszerűségét? Úgy tűnik, az „igen" válasznak nincs alternatívája – már ha fontos valaki számára az emberi létminőség.