Most a mennyei fogalmazó által néven nevezett Závoczki Endrét állítja elénk ifj, Vidnyánszky Attila rendező és Hajduk Károly, a címszereplő. Nem a klasszikus Liliomot aktualizálják, hanem drasztikus dramaturgiai újraélesztéssel operálnak.

A mennyei fogalmazó által néven nevezett Závoczki Endrét, állíták elénk ifj. Vidnyánszky Attila rendező és Hajduk Károly, a címszereplő. Nem a klasszikus Liliomot aktualizálják, hanem drasztikus dramaturgiai operációt hajtanak végre.  Liliomnak mai ízű second hand zakója lett, nem az elődök emblematikus matróz-trikójában feszít, maszatos kikiáltómaszkja sem hasonlít Hegedűs Gyula és a többi nagy előd arcára, és főleg nem azok "kötelező" macsó karakterére. Feszíteni, testalkatánál fogva nem is képes. Gyámolatlan fickó inkább, esendősége a fürdetős nagy jelenetben szinte meztelen férfi-páriaként éri el a csúcspontot.

A Hajduk által megformált sérülékeny Liliom-figurához képest Muskátné – Eszenyi Enikő – és a csak fényvillódzásként sejtetett „ringlije”, és hozzá szinte mondén jelmeze inkább uralkodónőt és udvarát formázza. Eszenyi lokális hercegnőjével szemben Julika – Szilágyi Csenge – inkább 21. századi bizonytalan, univerzális nagykamasz, mint múlt század eleji pesti cselédlány. Az alkotók minden szokásos lizsé-közhelyet tudatosan lebontanak, helyette a lényeg épül: az emberi kapcsolatok bő száz éve folyamatos leépülése tárul elénk. A történelmi keret az - azóta is egyre - iparosodó modern világ, abban kel életre a lélekölő elidegenedéssel szembeni szerelem-kísérlet.

Maga a helyszín, romantikus lunaparki pavilon helyett lepukkant ipari csarnok. Annak viszont mestermű. Mind a teátrális kötelezőt könnyedén teljesítő, mind meglepetésekre képes architektúra. Bagossy Levente és a rendező kozmoszként működteti a szimultán díszletet. Különös szerepet kap az „ötödik homlokzat”-ként üzemelő üvegtető. Közben az összes színpadi járás és minden konvencionális szcenika a helyén. Egy-egy mikro-miliő, mint a kád, a főszereplővé előlépő ligeti pad szándékos anakronizmussal kitágítják az előadás időhorizontját. Még a Liget által szimbolizált, a kor festészetéből átvett Árkádia is megjelenik: Hollunderné – Bandor Éva – fotóműtermi festett hátterén – igaz poénból, fejre állítva. Az előadás humora nem szorítkozik Molnár Ferenc és az előadott változat szövegeinek verbális dimenziójára

A feje tetejére állított koncepcióban ifj. Vidnyánszky és Bagossy felvonásvégi, a szünetre és a nézőtérre is betüremkedő szürreális víziója a valóságból, a szerelemből mennyországot varázsol a Szent István körútra. A második felvonás mennyei jelenetei viszont átváltoznak profán szcénákká.

Ebben a tótágast táncoló – az álló jelző helyett dinamikus jelzőt keresek ­– Liliomban igazi játékra kényszerülnek a színészek – és meg is tesznek a jóért és a rosszért minden tőlük telhetőt. Utóbbi szarkasztikus megjelenítéséért a mennyei főrendőr – Seress Zoltán – csapatával és Ficsur – Orosz Ákos – a rossz princípiumaként működő karikatúrafigurákat töltik meg realizmussal. Hogy a világsikerű Molnár-dramaturgiának ez a kontrája hogyan lehet sikeres? Egy titka lehet csak: Molnár lélekelemzését kifejező mondatai, diskurzusai túlélték a 20. századot. A játékkal életet lehet lehelni Marika és Hugó – Waskovics Andrea és Zoltán Áron – szélsőségesen sablonos, melodramatikus jeleneteibe is. Úgy láttam – amikor a szédületes tempó megengedte a szemlélődést – hogy Vecsei Kinga Réta jelmezei nagyban segítették a nézőt a fura 2018-as Liliom/Liget befogadásában. Mester Dávid zenéje és Kozma András dramaturgiai működése szintén a helyén van, „minden és mindenki a helyén” az előadás szédítő tempójában is.

Olyan frappánsan összeáll az ellendramaturgia, mint egy példabeszédben. Mintha életre kelne a Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája regényében lefestett színházi paradoxon. Ott Nora látványtervező és szerelme, Tengiz, az ifjú rendező Csehov Három nővérét viszik színre Moszkvában,1974-ben. Elegük lett Efrosz és Tovsztogonov híres értelmezéseiből. Tengiz így kiabál a regényben: „Tolsztoj azt írta a Három nővérről, hogy visszataszítóan unalmas!” És Tengiz tíz mondatban megcáfolja a szokásos, igen sikeres dramaturgiák példázattá lett változatait. Egy mellékszereplő figurájára építi saját előadását. Rendező és látványtervező egy ültő helyben kitalálnak mindent: díszletet, miliőt, figurákat, jelmezeket. Valami hasonlót sejtek itt és most.

Csakhogy itt van még egy sajátosság: gondolom, hogy Molnár Ferenc a körhintás kikiáltó „művészetéről” szólva önironikusan fogalmaz, áthallás van a két műfaj között. Már csak azért is, mert tudjuk: az öngyilkosság szintén Molnár saját megélt szuicid élménye. Amikor Bródy Sándor sikertelen öngyilkosságaikból tanulságot akart levonni a lábadozó Molnár Ferenc betegágyánál, az azt válaszolta neki: „öngyilkossági ügyekben csak attól fogadok el tanácsot, akinek sikerült”. És éppen ez a szarkazmus hangsúlyosan ott van most a Liliom vígszínházi előadásában.

Apropó, átélt élmény. A már fentebb megidézett, orvosnak tanult, gyógykezelésébe Svájcban belehalt író, Csehov hamvait hazaszállító vagonra az volt írva: „osztrigák számára”. Gorkij is kiment várni ezt a vonatot, így írt erről: „Nem csoda, hogy a pályaudvaron az író tiszteletére összegyűlt kis csoport, tévedésből Keller tábornok Mandzsúriából hazahozott koporsóját követte, és nagyon elcsodálkozott azon, hogy Csehovot katonai zenekar hangjai mellett temetik el. Amikor a tévedés kiderült, néhány jókedvű ember olyan mulatságosnak találta, hogy hunyorgatni és kuncogni kezdett…”.

Molnár Ferenc Liliomának ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett drámája a fenti párhuzamok ellenére, egyáltalán nem lett paródia – bár nevethettünk is sokat az előadás alatt. Nem kínunkban, inkább fájdalmasan, szívből. Liliom költőien kimunkált konok szívtelensége kortárs módon, filozofikusan szólalt meg. Az egész játék a szerelemről/szeretetről szólt, és valahol Molnár Ferencről is. Az előadás ezen a premieren magával ragadta a nézőket. Szívükbe markolt.