Színpadon már keveset látni, legutóbb a Klamm háborúja című monodrámában tért vissza, melyet Mezei Kinga rendezett, s Pataki Gyűrű díjat is kiérdemelte vele. A kedvenc hobbijából szakítom ki, éppen kertjét csinosítja..

Megvolt a mai adag kertészkedés?
   –   Meg. Szerencsére maradt még mit csinálni, úgyhogy nem lehet hátradőlni. Csinálom, csinálom. Hátha feljegyzik valahol fönt, milyen szorgalmas vagyok. Hernyákkal (Hernyák György) egyszer ültünk egy téren, etettük a galambokat, amikor ő rámnézett: Ezt biztos írják valahol, hogy milyen jó emberek vagyunk. Azóta, amikor úgy érzem, jót cselekszem, arra gondolok, hogy na, ezt biztos jegyzik.

Egy nagy piros könyvbe. Biztosan van külön fejezete a tanár úrnak. Mert maga a nagybetűs Tanár. Akire felnéznek, akinek véleményét még az Akadmia elvégzése után is sokszor kikérik volt diákjai. Magának volt az életében hasonló nagybetűs Tanár Úr, vagy Tanárnő?
   –   Szerintem a tanárság nem egy funkció, nem titulus, sokkal inkább egy külső szem, s én is tapasztalom, hogy évek múltán is kikérik a véleményemet, megkérdezik, mit gondolok egyik-másik alakításukról. S ez jó dolog. Az sokkal elgondolkodtatóbb lenne, ha a véleményemet kevésbé fontosnak élnék meg. Az én osztályvezető tanárom elég korán meghalt, tehát ő nem tudott számomra visszajelzés lenni. De volt tanárom, akire felnéztem, például a beszédtanárnőnk, megboldogult Bánki Zsuzsa, aki Pestről járt hozzánk, nagyon szerettük és tiszteltük. Nem csak a beszédművészettel foglalkozott, sokkal többet kaptunk tőle a színészi pályánkat illetően is, s ennek a színházasdinak az emberi oldalát is nagyon érzékenyen és hozzáértéssel kezelte. Úgyhogy fontos volt a véleménye, a mai napig visszacsengnek mondatai, s beszélgetek róla olyanokkal, akik még emlékeznek rá, akiket ugyanúgy tanított, mint engem. Sokat mesélek róla diákjaimnak is, ugyanis nagyon érvényes dolgokra hívta fel a figyelmet, s örökérvényű mondatokat, gondolatokat közvetített, melyek egy életen át elkísérnek. De természetesen nagyon szerettük az asszisztenseinket, Bicskei Istvánt, Venczel Valentint és Váradi Hajnalkát is. Nekünk évente cserélődtek az asszisztenseink, ami így utólag belegondolva, elég jó dolog volt.  Nagyon más típusú emberek voltak, de mindegyikük megtalálta a hozzánk vezető utat, szerettünk velük dolgozni. S látod, még így hatvan fölött is emlékszem bizonyos figyelmeztetéseikre, útmutatásaikra. Útmutatásra végig szüksége van az embernek. Az nem úgy van, hogy valaki megszerzi a diplomát, és kész, kellenek később is a stabil, biztos pontok, ahová az ember vissza tud nyúlni.

Kinek való a színészi pálya? Kell hozzá valami alapvető emberi tulajdonság, ami nélkül jobb ha bele sem vág?
   –   Lehet, hogy azt gondolnánk, hogy van egy ilyen embertípus, de nincs. Láttam már olyat is, akire azt mondanánk, hogy neki nem való ez a pálya, nagyon hallgatag, visszahúzódó, a közéletben nem csillog-villog, mégis kiváló színésszé vált. És láttam olyat is, aki csillogott-villogott, aztán valahogy mégse jött össze neki, vagy nem érezte jól magát benne. Úgyhogy szerintem nem embertípus kérdése, sokkal fontosabb az érvényesség. Ha valaki tud érvényesen létezni, megszólalni, működni a színpadon, akkor lehet a magánéletben hallgatag, csöndes, visszahúzódó természetű ember is, a színpadon ki fog nyílni, ki fog virágozni, és egy csodálatos, sokoldalú művésszé válik. Nincs recept, de mondjuk egy kis sikerélmény nem ért. Ha azt nem tapasztalja meg a színész, akkor elég keserű sorsű művésszé válhat.

Temerinben él, s legutóbb is ott találkoztunk, hisz idén ott rendezték meg a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszó Találkozót, amit a tanár úr rendezése, az Éjjeli menedékhely nyitott, a temerini Jáccunk Trupp előadásában. Láttam magán, hogy élvezi az amatőrökkel való munkát.
   –   Néhány éve fedeztem fel magamnak az amatőrizmust, s szoktam is mondogatni, félig viccesen, félig komolyan, hogy végre megtaláltam a helyemet. Nagyon jól érzem magam benne. Rezeg itt egy olyan energia, ami profi színházakban már nehezen található. Olyan lelkesedéssel, olyan hittel, tisztasággal és olyan odaadással állnak a munkához, ami rettenetesen inspiráló. S a legnagyobb nehézségeket is félre tudja tenni az ember, mert úgy érzi, hogy igenis van értelme. Amikor összejön egy csoport ember, az egyik háziasszony, a másik középiskolás, a harmadik hentes, a negyedik patológus, az ötödik közgazdász, a hatodik iskolaigazgató, a hetedik egészségügyi nővér stb, olyan energiákat tudnak megmozgatni önmagukban, és ezáltal bennem is, amikkel már nem igazán találkozni profi színházakban. A profinak nincs már arra sem ideje, sem energiája, hogy lelkesedjen. Egyik darabból ki, a másikba be, sokszor akarva-akaratlanul is gyárrá változik minden. Amatőröknél ilyen nincs. S azt is szeretem, hogy nem vagyunk az idő börtönébe zárva, nem feltétlenül kell másfél hónap alatt előadást csinálnunk, van lehetőség akár pihentetni, szüneteltetni is a darabot. S ez egy olyan dolog, amit a profi színház nem engedhet meg magának. A színész sem tud kilépni ebből a taposómalomból, és nem tud megújulni.

Máshogyan kell instruálni egy amatőrt, mint egy profit?
   –   Néha azt gondolom, hogy nehezebb az amatőrökkel, de csak azért, mert csomó dolgot nem azért nem értenek mert buták - hisz igen okos emberekről beszélünk – hanem mert nem színházi emberek. Profik már célszavakból értik egymást, itt viszont meg kell találnom azt az utat, hogyan tudja az amatőr színész is magáévá tenni az adott instrukciót. Ehhez néha több türelem szükséges, de ez sem igaz, hisz a profikhoz még több türelem kell. Mindenesetre más gondolatok fogalmazódnak meg bennem, mikor amatőröket instruálok. És ez frissen tart, hisz új módszerekhez kell folyamodnom. Picit hasonlatos ez az akadémiához, hisz tulajdonképpen ott is amatőrökkel dolgozom, akik nem értenek eleinte csomó mindent. Első, második évben még fogalmuk sincs, hogy különböző testrészeik merre találhatók. Aztán harmadéven már kezdik érteni a csíziót, egyre könnyebbé válik velük a kommunikáció. S eközben én is fejlődöm. Ez a legszebb az egészben. Egy-egy amatőrtől láttam már olyan színpadi megoldást, amitől leesett az állam. S olyan utakat járok végig egy-egy megoldás megtalálásáig, amit egyébként nem járnék be. S egyébként hasonló dolgokat érzek akkor is ha egy új, számomra addig ismeretlen társulattal kezdek dolgozni.

Mikor volt a legkönnyebb színházzal foglalkoznia?
   –   Mindig. Illetve talán akkor, amikor nem tudtam, hogy színházzal foglalkozom. Amikor nem voltam rácuppanva a dologra, akkor könnyen működött, jöttek az ötletek. Amikor rápörögtem, akkor teherré, felelősséggé vált.

S mikor volt a legnehezebb?
   –   Mindig nehéz színházzal foglalkozni. Ugye jó néhány évig művészeti vezetőként dolgoztam az Újvidéki Színházban, majd igazgatóként megéltünk nagyon nehéz, gazdasági, politikai szempontból is szankciós  éveket. De mindig volt egy jó csapat, ami átsegített a nehézségeken. Egy olyan társulatnak lehettem a vezetője, ami mindig alám nyúlt, átsegített a nehézségeken. S nem csak a társulat, az adminisztráció, a szervezők az irodán, a gazdasági hivatal, a technika. Nagyon jó munkatársaim voltak. Például nyugodtan el tudtam utazni külföldre, biztos voltam benne, hogy a szolgálatok maximálisan jól végzik a dolgukat, nem kell jelen lennem ahhoz, hogy így legyen. Én egy szerencsés embernek tartom magam, mert nagyon-nagyon jó közegben lehettem színházi vezető, de ugyanez vonatkozik az akadémiára is. Amikor én még elképzelni se tudtam, hogy egyáltalán valaha taníthatnék, meg sem született bennem a gondolat, Hernyák Gyuri felkért, legyek asszisztense. Nagyon felnéztem rá, így nem volt kérdés, hogy elvállalom-e. Bíztam benne, hogy ha ő így látja, akkor nem fog nehézséget okozni a tanítás. S így is történt. Szívesen emlékszem arra az időszakra, remek dolgokat csináltunk, s jól kiegészítettük egymást. Adott nekem egy olyan szabadságot, hogy nem is volt időm megijedni, hogy úristen én tanítok. Nem ellenőrzött, észrevétlenül tanultam meg tőle mindent, úgyhogy itt is szerencsém volt. S könnyű dolgom volt később is, hisz olyan munkatársakkal dolgozhattam, akikkel öröm volt a munka. Az asszisztenseim voltak Puskás Zoltán, Nagypál Gábor, s most már évek óta Balázs Áron. Jobbnál jobb művészekkel dolgozom tehát együtt, s azt hiszem nem mondom ki elégszer mennyire hálás vagyok nekik.

A Klamm háborúja című monodrámában láttuk színpadon sok év után. Az előadást Mezei Kinga rendezte, s Pataki-gyűrű Díjat is kapott érte. Látjuk-e még a közeljövőben színpadon?
   –   Ez nem csak tőlem függ. Végül is lehetne róla szó, de szerintem rólam már nem igazán gondolkodnak színészként, hisz nincsenek megkereséseim. De én se nagyon mutogatom magam, nem tolongok különböző igazgatók ajtaja előtt ez ügyben, úgyhogy nem tudok erre egyértlemű választ adni.

De jó érzés volt újra színpadon állni? Vagy inkább volt stresszes?
   –   Persze hogy jó volt, de rettenetesen izgultam, ezt nem tudom letagadni. De azért ha jobban belegondolok hihetetlenük jó élmény volt, s valahol azt erősítette meg bennem, hogy még működök, képes vagyok dolgokra, hogy még itt vagyok én is. Szóval nem mondom, hogy nem vállalnék be újabb szerepeket, hisz nagyon szerettem játszani, de akkor se lenne hiányérzetem ha többé nem állnék színpadra színészként. Nem elsődleges ez már az életembe. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem annak, hogy a Klamm jól sikerült. Nagyon szép munka volt, ezt már magammal viszem bárhová is sodor a sors, s nagy hálával tartozom neki, a sorsnak és Kingának, hisz még egy kis értelmet kap ilyenkor az ember élete, megerősítést, hogy tud még az öreg is egy-két trükköt. Ha a bokrétába jön még egy-két szál virág jó, de ha nem, akkor sem lesz soványabb az a csokor.