Írások
A Barátom, Harvey egy poénra épül, van benne egy nagy magas fehér nyúl. Legalábbis ezt gondolja a főhős, meg még egy páran…
– Ez egy nagyon híres darab, 1942-ben született, nagyon nagy sikerrel ment a maga idejében, és azóta is jelen van a világ színpadain. James Stewarttal készült egy amerikai film is belőle az ’50-es évek elején, és itt a Vígszínházban 1963-ban született egy híres előadás Várkonyi Zoltán rendezésében, Páger Antallal, Bilicsi Tivadarral és Latinovits Zoltánnal a főbb szerepekben.
Hogy jutott eszébe elővenni?
– Itt ültünk a covid kellős közepén a szörnyű izoláltságban, legtöbbnyire zoomon, rettenetesen kétségbe voltunk esve, s még az is jól látszott, hogy a Vígszínházban nincs egyetlen vígjáték sem műsoron. (Egyedül a Játék a kastélyban megy már 2009 óta – a szerk.) Amúgy Magyarországon nincs nagy ázsiója a vígjátékcsinálásnak, a drámai, orrbaverős előadásokat értékeli a szakma, de úgy éreztem, hogy a nézőknek mérhetetlenül szükségük van a napsütéses, derűsebb színházi estékre. Ha nem is okvetlenül vígjáték az, amit látnak, de legyen valami felemelő benne, valami, amibe bele lehet kapaszkodni. A következő szempont az volt, hogy Rudolf Péter mint igazgató még nem játszott a saját társulatával, s mindenkiben felmerült ez az igény.
Benne is?
– Benne abszolút. Ő nekem növendékem volt a főiskolán, s mi az életünk során nagyon sokszor összekeveredtünk. Rendeztem őt a Vígszínházban, az Új Színházban, a Radnótiban, és most újra találkoztunk. Péter nem volt könnyű helyzetben. Nem próbált új színdarabot már 4 éve, és persze az is menet közben derült ki a számára, milyen sok egyszerre próbálni és igazgatni…Végül azt hiszem, csodálatosan megoldotta a feladatát. Aztán az is komoly szempont volt, hogy a választandó darab ne csak egy szimpla vígjáték legyen, hanem legyen valami olyan mondandója is, amivel besorolható azok közé a művek közé, amiket én eddig egész életemben rendeztem.
Hogy határozná meg, hogy általában miket szokott rendezni?
– Jól elkülöníthető korszakokra lehet osztani a rendezéseimet. A rendszerváltás előtt nagyon sok politikai karakterű, nagy formátumú színdarabot állítottam színpadra, így például Gombrowicz Operettjét vagy Shakespeare-drámákat. A rendszerváltás után elkezdtem olyan, a magánélettel foglalkozó színdarabokat rendezni, amelyek megpróbálnak valamiféle erkölcsi alapvetést számon kérni az emberek életén. Ebből van szerintem Magyarországon a legnagyobb hiány. Ezért van, hogy ezek a darabok bár hol sírósak, hol nevetősek, de többségükben olyan erkölcsi dilemmákat vetnek föl, amelyek szerintem a társadalom nagy részét foglalkoztatják. Azt érzem, hogy a színháznak most ezt a terepet kell megtartania magának. Nem gondolom, hogy az a par excellence politikai színház, amit annak idején csináltunk, olyan hatásos lenne, mint az én fiatalságom idején, annak ellenére, hogy mi alkotók a szükségét természetesen érezzük, és ezért az ember természetesen foglalkozik olyasmikkel, mint az erkölcsi devalválódás, a korrupció, stb., de ezeknek az üzeneteknek a célba érésében én csalódottabb lettem. Minden jobbító szándék ellenére itt olyan rögzültségek vannak, amikbe nagyon nehéz belefolyni.
Az eddig látott rendezései alapján az említett három szempont mellé én odatennék még egy negyediket is: szeret olyan darabokat választani, amikben a színészek ki tudnak teljesedni, mi nézők meg tudunk velük menni és az előadás végére katarzist átélni.
– Hogyne, én mindig így rendezek, a mestereim is ilyenek voltak: Ádám Ottó is, Horvai István is, Székely Gábor is. Más utak is lehetnek jók, de én ilyen vagyok. Szerintem arra mindig lesz igény, hogy a történetek közérthetően és tisztán legyenek elmesélve. Ráadásul a színészek ott állnak nálam a centrumban, őket próbálom olyan szituációba hozni, hogy a közlés rajtuk keresztül jusson érvényre. Amúgy is, mindig lesz egy csomó olyan néző, aki azért megy be a színházba, hogy őket, a színészeket lássa. Ez a módszer okozza, hogy így öregkoromra már van egy kis „színészbarát”-nimbuszom is a színészek körében. Nyílván valamit tanulni is lehet abból a sok mindenből, amit hosszú pályám során összehordtam... Visszatérve: és akkor a Vígszínház archívumában megtaláltuk a Barátom, Harvey-t Kovács Krisztinával, a színház irodalmi munkatársával, akivel együtt dolgoztuk ki a végleges szövegváltozatot is. A darabot eredetileg Örkény István fordította le, tehát volt egy nemes szöveg, amit nagyon kevés helyen kellett átírni - leginkább azért, hogy ne legyen történeti íze. A színpadra állítás során kicsit szenvedtünk attól, hogy el kellett helyezni egy nem létező, 2 m-nél magasabb alakot a színpadon úgy, hogy a néző érezze egy idő után, hogy ott jön-megy valaki, helyenként külön trükköket is ki kellett találnunk.
Hősünk, Elwood korábban egy kellemetlenkedő alak volt, viszont mióta együtt él Harvey-val, a legjobb barátjával, egy kedves ember lett belőle.
– Mire ez nyilvánvalóvá válik, addigra már minden néző fogja tudni, hogy a darab pont róla magáról szól - hát hiszen ilyenek vagyunk: belekormányoztuk magunkat egy olyan életminőségbe, amiben mindent kellemetlennek, idegesítőnek és zaklatónak látunk, és pont ez a viszonyulásunk a világhoz taszít még tovább valamiféle egyedüllétbe. És akkor itt van Elwood, aki nem biztos, hogy mentálisan százas, de nagyon jókedvű, nyitott, boldog, derűs, és ezáltal van egy különleges varázslói szerepe: összehoz szerelmespárokat, férjet-feleséget kibékít, stb. Mary Chase, az írónő egy ír bevándorlócsalád tagja, a csodatevő nyúlfigurája – Pokka - a kelta mitológiából ered, Shakespeare is onnan vette Puckot, s ez el is hangzik az előadásban, hogy a mi nézőink is helyére tudják tenni e fura „szerzeményt”. A darabban amúgy azért nevezik Harvey-nak, mert ez Elwood kedvenc neve.
Ragadós ez a Harvey-dolog, mert egyre többen kezdik látni…
– Igen, mert pont annak a hiányát próbálja ez a nagy darab nyúl kitölteni, ami mindnyájunkat annyira nyomasztott a covid előtt, alatt és nyomaszt utána is: a társtalanságot, az elmagányosodást, az elidegenedést, a frusztráltságot, hogy senki nem kíváncsi a másikra. A darabban a professzornak ma már teljesen köznapinak számító „kiégése” van, az unokahúg teljesen egyedül van a hülye kis kamaszlányával, stb., és ezekben az élethelyzetekben a legjobb, hogyha valaki talál magának egy ilyen fikciót, akivel tud beszélgetni és nevetni. Annak ellenére, hogy ez egy vígjáték, a mi életünk egyik leglényegesebb kérdéséről szól. Nem kell sznobnak lenni, s azt kell gondolni, hogy legalább akkora fontossággal tud erről beszéni, mint…, s akkor sorolhatnám, hogy mikről rendeztem már színdarabot. Nyilván máshogy áll neki az ember a Karamazov testvéreknek, mint a Barátom, Harvey-nak, de közben mindkettőnél valami hiánypótlás folyik – hol az isten léte-nemléte, hol a magányosság léte vagy nemléte a kérdés. Más eszközökkel, más szinten, de egy nagyon komoly erkölcsi dilemmáról szól mindkét darab. Az első visszajelzések alapján úgy látom, betalált Harvey. Csodás színészekkel dolgozhattam – Rudolf Péter mellett Kőszegi Ákossal, Brasch Bencével, Szilágyi Csengével, Balázsovits Edittel, Fesztbaum Bélával, a velük való együttműködés nagyon szeretetreméltó volt. Remélem, a nézők sokat fognak az előadáson nevetni, hazaviszik magukkal és beszélgetnek majd róla.
A Vígszínházban rendszeresen rendez. Most is műsoron van az ön által színre vitt Spiró-dráma, a Honderű és a Florian Zeller-darab, Az apa Kern Andrással a főszerepben.
– 1975-től dolgozom a Vígszínházban. 1985-ig 10 éven át alkalmazásban is voltam rendezőként, de utána a Marton-érában is és az Eszenyi-érában is rendeztem majdnem minden évben. Most 2020 óta művészeti tanácsadó vagyok Rudolf Péter mellett, úgyhogy nekem van egy saját személyes Vígszínházi történetem.
De 1986 óta a Radnóti Színház főrendezője is. Tehát van egy másik nagy személyes színházi története is. Mi a különbség a Víg és a Radnóti között?
– Nem tudnék párhuzamosan mindkét helyen dolgozni, ha lenne bármiféle átfedés közöttük. A Radnóti Színház egy 250 személyes, kifejezetten művészszínház. A Vígszínház 1000 fős, még a Pesti Színház is 550 személyes, alig valamivel kisebb, mint a Nemzeti Színház. Azokat a színdarabokat, amiket olvasgatunk a Radnótiban, azokat kézbe sem szabad venni a Vígben. Ez persze így kicsit vicces túlzás, de attól még igaz. És fordítva is így van: butaság lenne komersszé tenni a Radnótit, mert annyira kevés művészszínház van. (Ilyen még a Katona és az Örkény.) A Vígszínház egy népszínház, olyan, mint a vidéki nagyszínházak, amikben egy jóízű kevercsét kell adni a komoly és könnyű daraboknak, a zenéseknek, ahol nagy címeket, slágerdarabokat kell bemutatni, amik a városi polgárság igényeit kielégítik. Ebből van egy szűk réteg, aki lényegesen mélyebbre akar látni, s akkor az elmegy ezekbe a kis művészszínházakba. A művészszínházak vannak most a legnagyobb bajban, mert a mai nagyon zord viszonyok között kell megtalálniuk azt a nagyon vékony pengeélt, amire még jönnek a nézők, amire még nem mondják, hogy azt biztos, hogy nem nézem meg, mert nem akarom, hogy elvegyék a maradék kedvemet is az élettől.
A Radnótiban ebben az évadban, még 2021 szeptemberében rendezte meg az Egy csepp mézt, Shelagh Delaney drámáját. Ez egy kőkemény történet, biztosan nem lesz jókedve tőle az embernek.
– Az Egy csepp méz ennek ellenére nagyon szépen megy, mert jó előadás csodálatos színészi alakításokkal – Mészáros Blankával és Kováts Adéllal a főszerepekben. A történet nagyon szívbemarkoló: ki lehet-e törni egy adott szituációból, ha az ember nem jó helyre születik?
Ebben az évadban alig volt új bemutató a Radnótiban, sorra maradtak el a meghirdetett előadások. Miért?
– Azért, mert mindössze tizenöt színészből áll a társulat. Ha a Vígszínházban valaki covidos lett, jött valaki, aki beugrott helyette, mert az egy ötven tagú nagy közösség. Ha a Radnótiban valaki kidől, akkor borul minden, márpedig mindenki covidos lett. Emiatt aztán maradoztak el bemutatók. Az előbb említettek miatt azon küszködünk, hogy talán ott is egy vidámabb hangvételű darabot kellene bemutatni, ami a megtépázott közönséget visszahúzza oda, miközben igyekszünk megőrizni természetesen a színháznak a művészi minőségét. Ez más feladat, mint a Vígszínházban. A Radnótiban az idén rendeztem volna egy Tom Stoppardot (Travesztiák), ami nagyon kiművelten arról szól, hogy hogyan avatkozik bele a történelem az ember életébe, amire amúgy nem is pontosan emlékszik, de – bár én szívemből rajongok a darabért - annyira bonyolultnak találtuk ebben az élethelyzetben, hogy nem vágtunk bele.
A két „anyaszínházán” kívül találkoztam rendezéseivel másutt is az utóbbi két évben.
Rendeztem Orlay Tibornál a Belvárosi Színházban két darabot, az egyik Stephen Sachstől a Valódi hamisítvány, a másik David Hare drámája, az Amy világa, mindkettő női főszerepét a csodálatos Hernádi Judit alakítja. A Thália Télikertben pedig, ami egy kísérletező helyszín, David Mamet felkavaró drámáját, az Egy jobb világot mutattuk be Mentes Júlia Virginiával és Zayzon Zsolttal. De a jövőben én már nem szeretnék sehova se menni. Ha lehetséges, évadonként egy-egy előadást rendeznék a Radnótiban és a Vígben, s köszönöm szépen, nekem ez bőven elég. Azt gondolom, hogy nemcsak a színészeknek, hanem a rendezőknek is tudni kell, hogy hol van az a pont, amikor visszább kell húzódni.